Most már érzem
önálló kiállítás, Művészetek Háza, Miskolc, 2022. 

Orosz Csaba DLA Képzőművész megnyitóbeszéde:

​

Most már érzem....

A természeti környezet, valamint a szubjektív tér és test interakciójára építő tematika szerint ebben az évben ez már a harmadik kiállítása Egervári Júlia képzőművésznek. Ezek sorban, az alábbi tudatosan választott, mintegy egymásra építkező címeket viselik: „Mintha már éreztem volna”, „Már éreztem valahol”, s jelen esetben a „Most már érzem”.

E talányos címekben elsőként az etimológiai hasonlóság villant be számomra, az ért, érez, érdekel, érint, ébreszt szavak egy tőről fakadása, és ok-okozatként egymásból következése. Címei az én értelmezésemben az alkotói motiváció, s a művek által közvetített az általánosból a személyessé váló gondolatok szimbolikus jelentés-folyama, mindez a természetet megtestesítő tükörben.

Most már látom. Most már értem. Most már érzem. Ez egy spirituális út a fejtől a szívig.

Júlia munkái, az általa használt anyagok és kifejezési formák miatt is rendkívül inspiratívak. Művei számomra a jelenségek belsővé válásának, a saját és mindannyiunk lehetséges felébredésének útjai, az együttérző megértés művészete. Vertikális utazás személyes és univerzális vonatkozásokkal. Ráadásul a művekben felhasznált anyagok efemer, vagyis múlandó, elenyésző volta miatt a mulandóság spirituális megtestesítései is egyben.

Nemrég ezt írta environmentjeiről – „ezeknek a műveknek az alapgondolatai az érzékek visszaélesítése, a test és természet direkt kontaktja, emlékek és azok újraélése vagy újraírása, melyek lehetnek gyerekkoriak is, amikor a természettel még magától értetődőbb a kapcsolat, színek formák illatok hangok, amikhez kapcsolódik 1-1 érzés.”

Rendkívül személyes természetművészeti interakciók dokumentációit látjuk tehát a falakon, illetve egy erőteljesebb, már-már agresszív ember-természet-kontakt nyomait is, egy interaktív performansz termékét. A vászon felületére egy-egy választott társsal közösen végzett „kalapácsolással” kerültek fel a növényi formák nyomhagyásai. Ez az egyszerre agresszívnak tűnő, de más nézőpontból rituáléként is felfogható cselekvéssor lenyomata ad egy finom jelentésréteget a vászon felületén.

Egy ma progresszív nézőpontból értelmezhető műalkotás, jelen esetben a természethez való kapcsolódásban létrejövő művészeti gondolat nem pusztán formai megjelenésben vagy a hozzá kapcsolható́ tartalomban születik meg, hanem egyrészt az azt létrehozó „teremtő aktus”, valamint legideálisabb esetben az alkotóval együtt a befogadó által is átélt, a meglátás, megértés/megérzés, belsővé válás folyamatában. A cselekvés, vagy hívhatjuk szakrális terminussal megvalósításnak itt akár gondolati szinten is megtörténhet, mintegy megelőlegezve a mágia tevőleges részét. A folyamat az átélésben és a megtapasztalásban bomlik ki mindannyiunkban, mint élmény szituáció.

A természeti környezet nem értelmezhető pusztán önmaga létezésében. Nincs értelme. Csak a hozzá fűződő viszony, a hatás-kölcsönhatás szemüvegén keresztül kap ilyen vagy olyan jelzőt, válik meghatározottá, „teremtődik” meg, s alakít ki bennünk véleményt.

Mi, itt és most értelmi és érzelmi kölcsönhatások során kapcsolódhatunk Egervári Júlia természeti elemeket használó alkotásainak dokumentációihoz. Szemlélhetjük, elemezhetjük, értelmezhetjük őket fizikai attitűddel vagy a metafizika szemüvegén keresztül egyaránt, mert megannyi értelmezési lehetőséget kínálnak számunkra.

A spiritualitással foglalkozó ember mindig is kutatta környezetét nem csak a fizikai, hanem a metafizikai szinten is. Például a buddhista hagyomány szerint vannak az életerővel rendelkező lények és ezen belül a szándékkal, vagyis a tudatossággal bírók. A növényi világ növekedésében, változásában életerővel ugyan rendelkezik, de a tudatosság valójában a fizikálisan megtapasztalható világok közül inkább az állati és az emberi lét sajátossága. A nyugati hagyományban viszont a kelták azt gondolták, hogy a fáknak is van intelligenciája. A druidák úgy vélték, hogy a fák is gondolkodnak, s gondolataik határozzák meg például az időjárást. Ezen elképzelés szerint a fáknak is van szándékosságuk, gondolataik, csak azok felfoghatatlan lassúsággal hömpölyögnek. Bár a növények nagyon lassú mozgással rendelkeznek, nincsenek az elmozdulás képességének birtokában. A modern tudomány nagyon megosztott a növények szándékosságának ügyében. Az az elképesztő teória, hogy a növények gondolkodnak, képesek tanulni, és döntéseket hoznak a saját tetteikről, 2006-ban követelt magának tudományos szakterületet. Egy nemzetközi kutatócsoport akkor tette le a növényi neurobiológia alapkövét. Előzményként a növények viselkedéséről és egymás közti kommunikációjáról az egyik legnagyobb hatású tanulmányt a Science magazinban publikálta 1983 júliusában Ian Thomas Baldwin ökológus és Jack Schultz amerikai biológus. A tanulmányukban arról számoltak be, hogyan bizonyították kísérletekkel, hogy a nyárfák kommunikálnak egymással. Megfigyelték, hogy a nyárfák, amikor leveleiket vagy a törzsüket megsértik, illékony fenolvegyületet termelnek. A korábban a kártevők elleni védekezés modus operandijának gondolt jelenségről kiderült, hogy nem sokkal később beindul az amúgy sértetlen szomszédos nyárfák szervezetében is. Ekkor azonosították veszélyt jelentő szignálként. Egyébként Baldwin és Schultz sem a semmire alapozták kísérleteiket, 1973-ban, Peter Tompkins újságíró és Christopher Bird kertész egy teljes könyvet szentelt a növények szerintük titkos életének felfejtésére A Növények titkos élete (The Secret Life of Plants) címmel. Ebben azt állították, hogy a növények nemcsak éreznek, hanem kifinomult zenei ízlésük is van és „hallják” az emberek gondolatait. A kötet nemcsak bestseller lett, de ráadásul dokumentatív írásként, nem a fikciós művek között tartották számon. Elsősorban azért, mert a szerzők „kísérleteket” idéztek állításaik alátámasztására. Az egyik ilyen vizsgálatot Cleve Backster ex-titkos ügynök végezte 1966-ban egy hazugságvizsgálóval. A műszert random rákötötte az egyik irodai dísznövénye levelére, majd elképzelte, hogy a növényt felgyújtja. Állítása szerint a növény olyan elektromos aktivistást produkált, amilyet azok az általa vizsgált emberek, akik stresszreakciót, például félelmet mutattak. Backster ezután megvizsgált néhány banán- és narancsfát, hagymaféléket és salátákat is. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a növények visszajeleznek a közelükben lévő emberek gondolataira, sőt, azokéra, akiket jól ismernek, akár nagyobb távolságból is képesek reagálni. A titkos ügynök odáig merészkedett, hogy azt állította: a növényeket bűnözők azonosítására is lehet használni. Szerinte az egyik növény képes volt azonosítani hat gyanúsítottból azt, amelyik a növénytársát lábbal halálra tiporta. Hihetetlen, szinte filmre kívánkozó történet.

A témát Enyedi Ildikó Simon mágus című 1999-ben forgatott filmjében viszont is láthatjuk (talán nem véletlenül), amikor is Simon a parafenomén egy gyilkosságot egy szobanövény sugalmazása alapján old meg. A jelenlévők szíves figyelmébe ajánlom ezt a filmet, s elsősorban nem csupán a szobanövény dramaturgiai szerepe miatt, hanem a spiritualitás és a metafizikai gondolkodás művészetben való megjelenítése okán.

Mindezek ellentéteként, egy Lincoln Taiz nevű molekuláris biológus vezette kutatócsoport szerint a növények antropomorfizálása, amit ők romantikus biológiaként aposztrofálnak, az emberiség természetromboló tevékenysége nyomán kapott erőre és szivárgott be a mainstream tudományba is. A biodiverzitás drasztikus csökkenése, a természeti erőforrások fokozott kihasználása, a klímaváltozás okozta krízis együtt vezetett oda, hogy a növények élettanának beható vizsgálata helyett – írják – egyes kutatók filozófiai kérdések irányába tapogatóznak, és olyan elméletekkel operálnak, mint például a Földön élő növények és állatok összességének homeosztázisát hirdető Gaia-hipotézis.

Az amerikai-német kutatócsoport felsorolja azt a néhány tanulmányt is, amely szerintük mégis érdemes lehet további kutakodásra. Mimózákkal például sikerült olyan kísérletet elvégezni, ami arra enged következtetni, hogy pavlovi módszerekkel kondicionálhatók. Megjegyzik azonban, hogy a szóban forgó kísérleteket vagy nem sikerült megismételni, vagy nem használtak megfelelő kontrollcsoportokat a helyes végkövetkeztetések leszűrésére.

Végül a növények esetleges kommunikációja vagy némasága sem írja felül azt a tényt, hogy az antropomorfizálásuk elve akár rendkívül hasznos is lehet. Az egész teória egyfajta közvetítő szereppel bír, mert azért a környezethez való viszonyunk ezen dolgokról való tudás, vagy pusztán a lehetősége okán is már más, sokkal természetközelibb nézőpontot indukálhat bennünk. Ugyanez az analógia a természetművekkel való találkozásainknál, az ilyen műfajú művekkel való párbeszédben is működhet.

Anélkül, hogy állást foglalnék bármelyik okkult vagy tudományos megközelítés mellett, minden a természet végtelen variációs lehetőségét illusztrálja. A spekulatív realista világkép értelmében minden, ami létezik, egyenlő értékkel bír, s ennek az összetett hálónak mi magunk is részei vagyunk, és mi is számtalan nem-emberi összetevőből állunk, mint a baktériumok és vírusok. Az antropogenikus hatás mellett azonban a kozmosz minden egyes dolgával kapcsolatban igaz lesz, hogy mindig lesz mit gondolni, mit megtapasztalni.

Akárhogy is van, Egervári Júlia munkái nagyszerű és motiváló szimbolikusan elültetett magok a minket körülvevő világ megértéséhez vezető úton és jó muníció is egyben a saját magunkhoz való viszonyulásaink átgondolásához.

Mert a fejtől a szívig tartó 40 centiméteres távolság ugyan elenyésző, de mégis sokszor kilométereknek tűnik.

Ezzel a kiállítást megnyitom!